Csend volt a réten. A tavaszi napsütésben egy pici szellő sem mozdult. Mondhatnánk, de ez így nem igaz. Szellő a kiscsikó ide-oda ugrándozott. Örült a napsütésnek, a tavasznak. Már elmúlt két éves, de még csikó-sorban volt. A nála kicsit idősebb csikók már meséltek neki a karámon kívüli életről. Már nagyon vágyott ő is a kerítésen kívülre. Hallotta, hogy ott dolgozni kell. Látott lovakat, akik embereket vittek a hátukon, vagy szekeret húztak. Kíváncsi volt, milyen is dolgozni.
Egy fáradt ló érkezett a karámba. Odaszaladt hozzá és kérdezni kezdte.
- Milyen volt dolgozni, mit csináltál, nagyon fáradt vagy? –tette fel egyszerre kérdéseit.
- Kicsit lassabban, no! Fáradt vagyok, de nem nagyon. Szekeret húztam Bársonnyal együtt, és jó volt. Kis pihenés után sokkal erősebbnek érzem majd magam. Majd egyszer biztos te is sorra kerülsz, ne türelmetlenkedj. – nyugtatta meg Szellőt, Hókás, a barna kanca.
- Nyugodt vagyok, képzeld, tegnap itt volt a gazda és felpróbált rám egy szép barna szerszámot. A pofimra és a fejemre rakta, és jó volt, pont az én méretem. Azt mondta nemsokára kapok mást is. – újságolta vidáman a csikó.
- Igen, a kantárt rakta a fejecskédre. Amilyen kíváncsi vagy, hamar megszokod. – nevetett Hókás, majd harapott egy nagyot a friss fűből.
Szellő elugrándozott a karám bejáratához, többször látott ott egy kisfiút. Szerette volna újra látni. Nem kellett soká várnia. Már messziről észrevette gazdát, és a kisfiút, valamit hoztak a kezükben. A fiúcska, a gazda tíz éves fiacskája volt, neki szánta Szellőt. Az ő kezében volt a kantár. Lassan felhelyezték a csikó fejére. Ezt már ismerte Szellő, bátran tartotta fejecskéjét. A simogatásokat is nagyon szerette. Most mindketten, hosszan megsimogatták. – Na, mi lesz már, hol az a más? - kérdezte magában. Hamarosan megtudta. A gazda lassan beakasztotta a gyeplőszárat a kantárba Szellő egész jól tűrte. Csak az volt kellemetlen, hogy nem úgy mozgathatta a fejét, ahogyan ő akarta. Újabb simogatás meggyőzte, hogy így is jó. Lassan elindultak hármasban. A gyeplőszárat a kisfiú fogta, vezette lovacskáját. Sétáltak körbe a karámban. A séta végén simogatás, és lekerült a gyeplőszár, maradt a kantár. A kis csikó boldog volt, hogy ebben futkározhatott. Mindenkinek megmutatta a karámban. És elújságolta Hókásnak, hogy már dolgozott.
Hamar tanult és sok időt töltött kis gazdájával. Szerette a hangját hallani, és a kisfiú mindig beszélt hozzá. Sokat sétáltak együtt, gyakran a karámon kívül. Felkerült a hátára a nyereg is. Csak kicsit sem nehéz, meg sem érzem! – újságolta barátainak a karámban. És eljött a nap, amikor Gergő, a kisfiú, édesapja, a gazda segítségével megülte lovacskáját. 
Ettől kezdve nagy lett a barátság kettőjük között. Gergő minden délutánt Szellővel töltött. A csikó elfogadta, örömmel vette kis gazdája gondoskodását. Nem lehetett eldönteni, ki az, aki büszkébb a másikra. Gergő boldogan és büszkén ülte meg lovacskáját, Szellő felemelt fejjel vitte hátán a kisfiút.
Már a nyár derekán jártunk, amikor Gergő és Szellő nagy egyetértésben az erdő mellett ügettek el. A délutánból már majdnem este lett. Sötétedett, és a távolban egy villám vonalai látszottak. Hamarosan megjött a hangja is. Nagy csattanással kezdődött a vihar. A szél szembe fújt, hátráltatva a gyors haladást. Gergő ráhajolt Szellő nyakára, megsimogatta, - gyorsan lovacskám, érjünk még az eső előtt haza! – súgta a kisfiú barátja fülébe. Szellő még soha nem hallott ekkora dörgést. Megijedt. A simogatás és kis gazdija hangja megnyugtatták. Minden erejét összeszedte, futott, ahogy csak bírt. Szinte repültek.
A gazda már a kapuban várta őket. Egy kicsit elkéstek, de még az eső előtt otthon voltak. 
- Megérkeztünk, édesapám – mondta Gergő, és átölelte lovacskája nyakát.
- Hát, figyeltelek benneteket, a mi Szellőnk gyorsabb, mint a vihar! – nevetett a gazda, és bevezette az istállóba a fáradt lovat, levette róla a szerszámokat, és ezt mondta – Pihenj, ma sokat dolgoztál! 
Szellő boldogan falta az odakészített abrakot, már valóban dolgozott. Most belül csend volt, kint tombolt a vihar.

Szép álmokat