Ritánti: Bodza, a Csodaszarvas

            Nemrég a padláson raktam rendet, helyet kellett készítenem egy régi szekrénynek, amit „kinőttek” a gyerekek.  Lim-lomok között egyszer csak kincsre bukkantam. Bodza, a Csodaszarvas hátán visszarepültem gyermekkoromba,

            Anyai nagyanyám egyszerű, jószívű parasztasszony volt. Minden nyári szünetben egy-két hetet édesanyám szülőfalujában töltöttem nagyszüleimmel. A falusi élet, a falusi levegő, az állatok közelsége minden évben elvarázsolt. Nagyon vártam, hogy tyúkokat etethessek mamival, bár a kakasától féltem kicsit. Az udvar végétől nem messze volt az erdő széle. Kora reggel és estefelé még szarvasokat is láthattam. Nagyapával harangozni jártam, ketten húztuk a vastag kötelet. Néha megengedte, hogy egyedül harangozzak. A délutánonként két órára nyitva tartó vegyesboltba én mehettem cukorért. Amikor a nyaralás véget ért mami és papi kint álltak a kapuban, hosszan integettem az autóból, amíg csak láttam őket. Talán a faluszéli utolsó háznak is integettem. Sokára lesz még újra nyári szünet, hogy hosszabb időre eljöhessek.

            Évközben nagyanyám többször meglátogatott bennünket. Mindig zselés cukrot hozott, amit nagyon szerettünk, születésnapokon „töltött” zselés cukrot kaptunk. – Hogy milyen volt? Mami kicsit megbontotta a csomagolást és papírzsebkendőbe csomagolt szülinapi pénzecskét rejtett el benne. A falusi boltban csak élelmiszer volt, nagyszüleink egyszerű és hasznos módját választották az ajándékozásnak. A pénzt gyűjtöttük egy darabig, aztán beváltottuk biciklire.

            Volt, amikor nem is kaptunk cukrot, csak a papírzsebkendőbe csomagolt pénzt. Vigyázni kellett, nem volt szabad zsebre tenni, nehogy elfelejtsük és egyszerűen kidobjuk egy zsebürítés alkalmával. 

            Gyerekként kicsit egyhangú volt, hogy mindig csak pénzt kaptunk. Egyszer szóvá tettem nagyanyámnak, hogy nagyon szeretném, ha ajándékot kaphatnék tőle, nem pénzt.

-          Ó kincsem, a mi boltunkban nincsenek játékok. Biztos nem lisztet és kristálycukrot szeretnél a születésnapodra, de legközelebbre kitalálok valamit. – mondta kedvesen.

Hát nagyon vártam azt a „ legközelebbet.”

            Egyszer egy hétvégét nagyszüleimnél tölthettem. Csodálatos volt. Nagyapával a koraesti órákban, az udvar végéről lestük a szarvasokat. Hatalmas agancsuk nagyokat kopogott, amikor összeverekedtek. Nagyapa elmondta, hogy most küzdenek meg párjukért. Néha becsuktam a szemem, amikor egymásnak ugrottak, féltettem őket. A kedvencem egy hatalmas gímszarvas volt. Mindkét agancsán hét ág volt. Mindig megszámoltam, ha tudtam.

            Aztán, téli szünetben, még karácsony előtt, nagyapával és Miska bácsival sétáltam a szántás mögötti erdőben. Nagyapa barátja, Miska bácsi erdész volt. Sokat tanultam tőle. Megmutatta a szarvasok, őzek, nyulak és vaddisznók nyomát a hóban. Nagyon érdekes volt. Kicsit ijesztő volt a gondolat, hogy nemrég erre jártak. Amikor a nyom mellé léptem kicsi lábammal, azt is láthattam mekkora lábuk lehet.

Az egyik fa mögött egy furcsa ágas-bogas valami hevert, azt hittem letört faág. Miska bácsi felkiáltott:

-          Na, ezért jöttünk! – felemelte, és én tudtam, nem faág, agancs! Számoltam az oldalágakat, és nagyon megijedtem!  Hét ága volt! Mi van most a szarvasommal? – kérdeztem riadtan.

-          Ne féltsd semmit!- vigasztalt az öreg erdész, - most nincs szüksége rá, tavasszal növeszt újat!

Hát, így tudtam meg, hogy minden évben elhullajtják, és újat növesztenek. Mindig egy ággal több nő nekik!

            Ezt a karácsonyt nagyszüleim nálunk töltötték. Nagyanyám hozta a receptes könyvét, amiben még dédi mamám kézírása is benne volt.  A nagy sürgés forgásban nagyapa nem találta a helyét. Egyedül ült a nappaliban. Az ölébe ültem és szarvasomról faggattam.  Sok közös élményről beszélgettünk.

            Közösen díszítettük fel a fát. A fa felső ágaira én is raktam díszeket, hogyan? Nagyapa felemelt!

            Az ajándékozásnál lepődtem meg a legjobban. Nagyszüleimtől nem töltött zselés cukrot kaptam! Mami a háta mögül elővett egy bodzaágakból készített szarvast!  Az ágdarabok házicérnával és befőttes gumival voltak összeillesztve. az agancsa szárazvirágból volt. Mamám a virág nevét is tudta. Fátyolvirág volt.

            Emlékszem egész este nagyanyám ölében ültem és Bodzát a csodaszarvast szorongattam.  Olyan érdeles volt, még arca, szeme is volt. A hátára kötözött cérnahurokkal megfoghattam és báboztam vele. Bodza vágtatott a terített asztalon, a szekrényen, még nagyapa kalapján is! Azt csak később vettem észre, hogy Bodza hasára egy papír zsebkendő volt erősítve, befőttes gumival! Pont annyi pénz volt benne, amennyi még a biciklimhez kellett.

            Bodza évekig az előszobában a szekrény kulcsára akasztva fogadta az érkezőket. Amikor nyáron, a fűben feküdtem, a hátamon, Bodza a felhőkön vágtatott. Amikor hintáztam, az ölemben feküdt csendesem.

            Hát, Ö volt Bodza, a Csodaszarvas. Sok csodálatos képzeletbeli kalandot éltünk át együtt. Nagyanyám nem készíthetett volna szebb ajándékot, mint Bodzát! Amikor tavasszal megvettük a biciklit, még biciklizni is magammal vittem. A kormányra akasztottam, és azt képzeltem, hogy Bodza hátán ülök, és vágtatunk.

            Most, hogy újra a kezembe került, kis időre újra gyerek lettem. Levittem az előszobába, és a szekrény kulcsára akasztottam! Volt mit mesélni a gyerekeimnek, amikor hazaértek az iskolából.