Erős északi szél fújt, cibálta a fák ágait. Az erdő szélén, ahol Éger apó élt, sok öreg fa állt még a régi erdő maradékából. Még emlékeztek arra az időre, amikor gondos emberi kezek ültették őket ebbe a földbe. Az erdő megvénült, sokat megért fái mondogatták is – „Bolondos szél fúj, bolondos.”

            Éger apónak mostanában sokat fájt a dereka. Panaszkodott is a szomszéd fáknak

– bizony fáj, még a legapróbb levelem is megérzi. Az öregek javasolták neki, hívja Fakopáncsot, ő mindig megtalálja a bajt! – mondogatták. Tölgy Hölgyet gyógyította többször is.

Nem múlt el a fájdalom, csak erősödött. Egyik nap egy zöldike pihent meg az öreg égerfa lombjai között. Zöld ruhájában olyan szépen dalolt, hogy Éger apó megkedvelte. –Pont olyan zöld, mint a zsenge leveleim tavasszal, tetszik nekem ez a madárka! - Elpanaszolta neki fájdalmát. Mivel madárkánk ismerte a fák doktorát, Éger apó vele üzent, hamar meg is jött a segítség. Másnap korán reggel az öreg fa arra ébredt, hogy kopogtatnak rajta, hol itt, hol ott.

Kicsi zöld madárkánk egy alsó ágról figyelte a doktor munkáját.

- Hát, barátom, nem találom, nem találom - mondogatta a tudós doktor. Drrrrrrrrrr, Drrrrrrrrrr hangzott messze a kopácsolás hangja az erdőben. Estére lyukat vésett az öreg fa törzsébe, de megtalálta a bűnöst. Egy farontó lepke lárvája volt. – Na, ebből sem lesz lepke! – ujjongott a tollas orvos. – Nekem nem fog hiányozni – örvendezett az öreg fa.

A sikeres műtét után doktorunk többször meglátogatta kezelt betegét, aki már nem panaszkodott fájdalomról, de érezte a sebet, és néha még fázott is, ha erős szél fújt az erdőben. A doktor csak azt mondta talányosan, - majd megoldódik ez is, majd megoldódik!                         

Egyik este egy csiga mászott fel egészen a sebig, de nem talált semmi érdekeset, még egy levélkét sem, amit rágni lehet, ezért szépen visszamászott. Egyszer egy katicabogár pihent meg a lyuk nyílásában, de ő sem maradt sokáig.

Aztán egy tavaszi napon, amikor madárcsicsergéstől volt hangos az erdő, egy kicsi sárga madárka fáról fára, ágról ágra szállt, - helyet keresett, otthont akart készíteni.

 Egy alsó ágon pihengetve, - talán éppen azon ült, amelyiken zöldike barátunk a műtét alatt - észrevette a régi sebet. Nocsak – nocsak, ez itt érdekes – mondogatta és berepült a lyukba. Nagyon megtetszett neki, szélvédett, pontosan elég, nem túl nagy, nem kicsi, - ez az én otthonom, csipogta vidáman. Csinosította, otthonosította, kibélelte száraz levélkékkel, tollakkal tette kényelmessé. Ez lett a kicsi széncinke otthona.  Hamarosan több fiókát is nevelt párjával a védett odúban.

            És mit szól ehhez Éger apó? A zöldike hallotta, és nekem eldalolta, amit Fakopáncsnak mesélt a fák öregje. – Megoldódott doktorom, melengetem őket, és ők melegítenek engem.

            Azóta, ha fúj az erős északi szél, a védett odúban nem fázik ám a cinke család!

Éger apó sem fázik, őt belülről melegítik!