A Vándor

   Meleg nyár volt, forró napsütés perzselte a mezőt. Magocskák ezrei lassan érni kezdtek, az új élet reménye bennük mocorgott. Szél fújt át a virágok felett, borzolva száraz szirmukat, hátára kapva érett magjaikat.

  Az erős szélben egy pitypangbokor is ontotta magjait, sárga virágai vágyakozva néztek az útra kelő magocskák után.

    Volt köztük egy, amelyik a legmagasabbra emelkedett, gondolta onnan messze ellát. Szél segítette egyre feljebb, kellett is a segítség, jegenyesor állt a mező szélén. Átjutni közöttük nehéz, a déli szél hátára kapva átvitte a fák felett. Társai közül sokan a mezőn maradtak, vagy fennakadtak az ágak között.

   - Hová fogok kerülni? Meddig utazom? – kérdezte csak úgy magától. Nem szédült a magasságtól, bár pitypangmag ilyen magasan még nem járt. Messziről csillogó víztükröt látott, és egyre lejjebb ereszkedett. Már majdnem a tó felszínére ért, amikor egy szellő átrepítette a túlsó partra. Hálás volt érte, nem szeretett volna a vízben landolni, földre vágyott, puha feketeföldre, amiben jól elbújhat. Bóbitaszőrei még jól bírták a repítést. A Teremtő gondosan alkotta meg, szárnyakat adva a kicsi magnak, hogy messzire utazhasson. Vitte is kicsi esernyője, mint csudálatos Mary-t. Magasan utazott, házak felett.

   Csendesedett a szél és ő egy háztetőn pihent meg. Méltatlankodott is érte, - hát ez nem éppen puha föld, mi lesz így velem? Verebek szálltak le a közelében, hangosak voltak és veszekedtek, szárnyaikkal verdestek, mintha verekednének. Ám szárnyaik legyezése most jól jött kicsi magocskánknak. Puha szellő vitte tovább új utak felé.

Egy játszótér felett suhant, fiúk fociztak, kislányok szurkoltak nekik. -Passzold ide Peti, belövöm! – Kiabálta egy szöszi fürtös legényke, és pillanatok múlva be is lőtte a gólt.

   Egy madárka észrevette vándorunkat, és el akarta kapni. Csőrével feléje csippentett. A kicsi esernyő nyele eltört, a mag egy kisfiú pólójára esett. – Még jó, hogy nem sikerült neki elkapni- örvendezett a bóbitájától megfosztott magocska. A madárka máshogy gondolta, pont ilyen puha-pihe kellett a fészek komfortosításához.

Szárnyaitól megfosztott apróság jól megbújt a ruha szálai között. – Puhának puha, de nincs föld illata!- Régen volt, amikor útra kelt, de még emlékezett a föld illatára, hiányolta már.

Kettő-nullra győzött Peti csapata. A második gólt Peti rúgta. Ez magocskánknak nem jó és nem is rossz, ám ami az ünnepléssel járt, mindenki megtapogatta, megölelte a kisfiút, azt hitte leesik, pedig jól befúrta magát a zöld pólóba. Este értek haza, fáradtan. Peti a felsőt gyorsan ledobta az ágya mellé, nagyon piszkos volt. Anyukája fejét csóválva felvette, és már indult is az erkélyre, kirázni gólkirályunk poros ruháját.

  Magocskánk egy ideig még bírt kapaszkodni, de hamarosan elfáradt, elengedte a ruhát. A színe emlékeztette a mezőre, ahol született, de nem ez lesz az otthona, -Nincs föld illata!- mondogatta, miközben zuhant. Most nem utazott sokat. Az erkélyen virágládák voltak, puha, feketefölddel, és kókadt virágokkal. Fáradt vándorunk célba ért. Nemsokára megöntözték őket, a kis magocska itta-itta magába a langyos vizet. Elaludt, tudta megérkezett, otthonának föld illata volt!

Mire észrevették a pitypangbokrot a virágok között, már három virág sárgállott rajta.

Természetesen Peti kedvéért megkegyelmeztek a bokornak, a dús öntözést meghálálva ontotta virágait. – Még szebb, mint amit én ültettem - mondta Peti édesanyja.

   A kisfiú élvezettel fújta, vetette a magokat az erkélyről minden felé,

                                                                                                   … és a vándorok útra keltek…