A család

                Nagymamám sokat mesélt gyermekkoráról. Amikor kicsi voltam, az ölébe vett, az én ölembe egy babát rakott, nem is akármilyen babát, egy csutkababát! Egy lánynak sem volt az utcában ilyen babája. Nagyanyám készítette, olyan volt, amilyennel ő játszott gyermekkorában. Elmesélte, hogy a kukoricacső, miután leszedték róla a szemeket, még milyen sok dologra volt használható. Jól égett, gyújtósnak is használták a kályhában. Mert jól dörzsölt, a padlót sikálták fel vele, és persze játékokat is készítettek belőlük.

                Az én babám nagyon különleges volt. Mami a csövet beborította egy ruhaanyaggal, szemet, orrot, szájat rajzolt rá. Még ruhát is varrt neki. és volt alsószoknyája, bizony az én csutkababámnak olyan volt a ruhája, mint nagyanyám gyermekkorában az asszonyoknak. A kezeit rőzséből készítette, azokat is bevonta fehér ruhaanyaggal. majd hozzávarrta a beborított csutka törzshöz.

-          Mami, mi volt a babádnak a neve? - kérdeztem kíváncsian.

-          Rózsi – válaszolta nagyanyám, és kedvesen nézett ölemben a babámra.

-          Jó, akkor az én babámnak is Rózsi lesz a neve! – mondtam nevetve.

                Olyan volt mit egy báb, ha megfogtam, a szoknyája alatt nem látszott a kezem. A fotel mögé bújva báboztam is vele. Soha nem unatkoztunk, sokat beszélgettünk, sokat mesélt a régi időkről. Rózsi mindig velünk volt.

                Egy esős, szeles napon arra kértem nagyanyót, hogy meséljen arról milyen játékai voltak még. Rózsi babáról tudtam, és érdekelt mi volt még. Nekem annyi játékom van, hogy néha nem is férek el a szobámban, de mi lehetett neki, akkor?

-          Hát, tudod nem volt sok játékom, csak a Rózsi. Édesapám készített deszkából ágyat neki. Az én ágyam mellett volt a kisasztalon Rózsi birodalma. Édesanyám pici rongyszőnyeget készített babám ágya elé. Párnája és takarója is volt. Rózsi baba velem volt egész nap. Amerre én mentem vittem magammal. Este is együtt feküdtünk le, olyan volt, mint egy barátnő.

-          És nem is volt más játékod? – kérdeztem meglepődve.

-          Nem, de nem is volt rá szükségem. Bár volt egy tintacerúzám!

-          Tintacerúza? Az mi, nagyi?

És nagyanyám mesélt. - Hát, tudod lila színnel fogott, és nehéz volt kimosni a ruhákból. Rajzoltál vele? – kérdeztem. Igen Rózsimat leültettem a konyhaasztalra, és neki rajzoltam. Lerajzoltam a családunkat. Csak úgy letettem a tenyeremet a lapra, körberajzoltam – mert érdekes volt. Aztán észrevettem, hogy annyi újam van, ahányan vagyunk a családban. Nagy ötletem támadt. A középső legmagasabb ujjra megrajzoltam édesapámat. Kalapot és bajuszt kapott ez az ujjam. Mellette a mutató ujjból megrajzoltam édesanyámat, kék kötényruhában.  Édesapám másik oldalán a gyűrűs ujjból bátyámat rajzoltam meg, sapkában és rövidnadrágban. A hüvelykujjból pólyás kishúgomat készítettem el. Legvégül a kisujjból elkészítettem magamat, kicsi szoknyácskámban, göndör hajammal. Ez volt a mi családunk. Édesanyám ki is ragasztotta a konyhaszekrényre. Éppen tésztát gyúrt az asztal másik felén. Egy csepp tojásfehérjét elkent a lap hátulján mind a négy sarokra, ez olyan erősen oda ragasztotta a rajzomat, hogy még akkor is ott volt, amikor nagyapa megkérte a kezemet.

-          Mami rajzoljuk le most a mi családunkat, anya is biztos örülne. – kérleltem nagyanyót.

-          Rajzoljuk,- nevetett nagyanyám. Én hoztam a lapot, ő a ceruzát, nem tintaceruzát, grafitceruzát.

                Körberajzoltam a bal kezemet, és elkezdtem átalakítani az ujjaimat a családommá. A középső legmagasabb ujj édesapám lett. Rajzoltam neki bajuszt, mert édesapámnak szép fekete bajusza volt. Mellette a gyűrűsujjból édesanyám készült el. Göndör hajával, és mivel sok finomságot készít nekünk, kötényt kapott. A mutatóujj átváltozott copfos, szemüveges nővéremmé. A kisujj csakis én lehettem, a család legkisebb tagja. Piros szalaggal hajamban, piros szoknyácskában. És a hüvelykujj nálunk nagyanyám lett. Hófehér hajával pici kerek szemüvegével, mosolygós arcával.

-          Igen összetartozunk, mint az ujjak a kézen. Együtt, egymást segítve! - mosolygott nagyanyám.

-          Nagyi, ez a mi családunk – mondtam és puszit nyomtam ráncos, öreg, bal kezére, amit valaha ő rajzolt körbe.

                Mire elkészültem művemmel, megérkezett a munkából anyukám. Nagyot nézett a rajzom láttán. mindenkit felismert, jót nevettünk.

                És képzeljétek, a rajzomat kitűzte az üzenőtáblára.  Csak nem lesz kint addig, amíg Pisti a nagycsoportból átjön, és megkéri a kezemet?...